|
Tarpa,
Tivadar, Túristvándi - pattogó, katonás felsorolás, de ha
folytatjuk: Csaroda, Csécse, Csenger, Csengersima,
Túrricse... csattog a szó, mint a vidám mondókákban, s
felidézi - ahogy Móricz írta - "a nagy tágasságot, a színes
és csillogó végtelent (...) a tavaszi napfényt és a tág
tüdőt. Benne van a gyümölcs édessége és a nyári por kedves
szaga. A természet lelkesítő, tüdőtágító, illatos öröme.„
Messze, sőt a messzén is túl, a Tisza hátán, ahol a Szamos,
a Kraszna és számtalan patak ágazik szerteszét a
hordalék"hegyek" közt holtágak szövevényét alkotva, ott,
ahol a lápok mélysége és a gátak magasa tagolja a látszólag
sík vidéket, igen-igen, ott, ahol a "kis Túr siet beléje,
mint a gyermek anyja kebelére".
1264-ben úgy írtak róla, „Magyarország szélén terül el,
ahonnan kezdődően Tatárországig már emberi települések
sincsenek.”
Gyügye, Márokpapi, Kölcse, Szamosújlak - meg sem lepődünk,
hogy ezen a tájon ilyen nevű falvak templomain
győzedelmeskedett az emberi gondoskodás az idő vasfoga
felett. A romokból felélesztett templomok újjávarázslóit nem
csak az Europa Nostra díj jutalmazza, de a tudat is, hogy az
újjáéledés nem csak a falakra, hanem a közösségekre, az itt
élő emberek lelkére is értendő.
S a frissen meszelt falak, a restaurált ácsolat alatt
valahogy mégis ott van az évszázados levegő, amit csak
azokon az ősi, szinte misztikus erejű helyeken érezhetünk
meg, ahova a XIV. század embere a templomait építette.
Meseország a Tiszahát, "Tündérmese". Szól a tájról, a patics
falú templomokról, a festett fakazettákról, az ácsolt
malmokról, és haranglábakról, a gyümölcs gyümölcseiről, a
pálinkáról, a lekvárról és a süteményekről, de szól az árvíz
pusztítása kapcsán az összefogásról, az újjáépítésről is.
Szól a múltról, itt a jelenben.
Szólt
hozzánk, rohanásban meggyötört városiakhoz, hogy lássuk,
hogy érezzük, a Vidék gyönyörű.
|
